Önbizalomhiány és ami mögötte van

"Amikor azt mondjuk, hogy béna vagyok, szerencsétlen vagyok, értéktelen vagyok, akkor valójában nem a saját szemünkkel, hanem mások átvett tekintetével ítéljük meg magunkat. Egy olyan embernek a szemével nézünk, aki valamikor nem fedezte föl az értékeset, a szépet bennünk, és nem tudott velünk mit kezdeni. Ez pedig nem rólunk szól, hanem róla. Ezt a látásmódot megtanultuk, és azóta is ezzel a szemmel nézzük magunkat. Amikor elhangzik egy önmagunkat gyalázó mondat, megkérdezhetjük magunktól: vajon ezek kinek a szavai? Vagy: kinek a szájába adnánk leginkább? Ilyenkor derül ki, hogy eredetileg nem a mi szavaink, de ma már mi ismételgetjük magunknak."

(Pál Ferenc)

Kitől származhat ez a látásmód?

Önbizalmunk (vagy éppen annak hiánya) leggyakrabban szüleinkkel való kapcsolatunkra vezethető vissza. A gyermek jellemzően olyannak látja, érzékeli saját magát, amilyennek szülei visszajelzik számára. A gyermek, aki úgy nő fel, hogy szülei éreztetik vele, hogy értékesnek, fontosnak tartják, bíznak benne, felnőve jó eséllyel maga is így fog gondolni magára.

A gyermekek jelentős része azonban nem ilyen családban nő fel. A szülők gyakran szeretetből kritizálják folyamatosan gyermeküket, hogy „jóra neveljék” őket. Azt emelik ki, ami rossz, amit másképpen szeretnének. Legtöbbször az ő szüleik is így csinálták, és bizony a nevelési eszközök közül inkább a büntetést alkalmazzák. A büntetések között előfordul a szóbeli bántalmazás – „Szégyeld magad!” „Takarodj a szemem elől, ne is lássalak!” – különböző „jelzők” alkalmazása – „Szerencsétlen”, „Tehetetlen”, „Béna”, stb. Ezekben az a közös, hogy nem az elhibázott cselekedetet minősíti, hanem magát a gyermeket. A gyermek pedig elhiszi, hogy béna, szerencsétlen, beépíti az önképébe, hiszen a „mindentudó” szülő mondja, gyakran számos alkalommal megismételve. És még nem beszéltünk a fizikai bántalmazásról, mint büntetésről. A gyermek ilyenkor nem képes észlelni, hogy a szülő tévedhet, hanem valóban rossznak érzi magát, aki tényleg megérdemli a büntetést. Valójában ezek jellemzően korábbi generációktól átvett minták, de egyben a szülő tehetetlenségét is jelzik, hogy nem tudja megfelelően kezelni a helyzetet.

(A modern pedagógia egyre inkább felismeri, hogy a nevelésben a büntetésnél sokkal hatékonyabb a jutalmazás. Erre egy jó példa Tatiana Ivanko orosz gyermekpszichológus „Zöld toll módszere”, ahol az írni tanuló gyermeknél a javítás nem pirossal, a hibák kiemelésével, hanem zölddel, a jól végrehajtott feladat jelölésével történik. Amikor a gyermekünknél azt emeljük ki, amit jól csinált, ezzel önbizalmát is erősítjük: érzi, hogy meg tudja csinálni a feladatot - ettől könnyebben és gyorsabban valamint sokkal szívesebben tanul.)

Talán még nehezebb a gyermeknek önbizalmat szerezni, ha a szülő nem tud gyermekének figyelmet ajándékozni, folyamatosan más dolga van, lekötik a feladatok. A gyermek próbálkozik, hogy figyelmet kapjon, de sokszor a szülőnek fogalma sincs, mire van valójában szüksége. Fizikai szükségletei ki vannak elégítve, evett, ivott, stb… ezért úgy gondolhatnánk, hogy nincs vele teendőnk. Valójában azonban a kicsinek lelki szükségletei is vannak, szeretne figyelmet, biztonságot, elfogadást kapni. Szeretne megbizonyosodni róla, hogy mindig ott leszünk, ha szüksége van ránk.

Amikor egy gyermek ezt nem kapja meg, két dolog történhet: Az egyik, hogy néhány sikertelen próbálkozás után lemond róla és azt tanulja meg, hogy ő nem fontos, nem értékes, „megtanul egyedül lenni”, ez sajnos jellemzően mély lelki sebekkel jár, nem csak önbizalma sérül, hanem kapcsolatteremtésre való képessége is akadályozott lesz, valamint egy nagyfokú tehetetlenség is megjelenhet benne. A másik út, amikor a gyermek nem nyugszik bele az elutasításba és egyre hangosabban, egyre erőteljesebben igyekszik magára vonni a szülő figyelmét és sokszor ezzel el is éri célját, ő végül kap figyelmet. Ebből azt tanulja meg, hogy ha elég aktívan dolgozik meg a figyelemért, akkor megszerezheti. Ezekből a gyerekekből lesznek azok a felnőttek, akik mindig a középpontban akarnak lenni, azt akarják, hogy mindenki rájuk figyeljen. A mélyben az ő önbizalmuk is sérült, csak ez kevésbé jól látható a felszínen. Annyival szerencsésebbek, hogy ha figyelmet akarnak, van egy eszközük, amivel meg tudják szerezni, ha kell, kierőszakolják.

Meg kell említenem, hogy az érzelmi elhanyagolás mintája - amikor a szülő nem tudja kielégíteni gyermeke lelki érzelmi szükségleteit - lehet külső körülmények eredménye. Szüleink, nagyszüleink generációjában gyakran valóban nem maradt más választás, a megélhetés érdekében. Különösen jellemző ez a háborúk következtében: apa a fronton, hadifogságban, vagy eltűnt, anya egyedül a gyermekekkel, jobb esetben a nagyszülők támogatásával. Ha az anya magára maradt a családfenntartás, háztartás és gyermeknevelés feladataival (amit azért szerencsésebb időkben a szülők együtt viseltek), gyakran szükségmegoldásként az idősebb gyermek vigyázott kisebb testvéreire és gondoskodott róluk, míg anyja megkereste a betevőre valót. Az ilyen családból származó gyermekek mintája alapvetően sérült, az érzelmileg is gondoskodó szülő képe hiányos. Amit nem kapott meg, azt viszont nehezen tudja saját gyermekei felé továbbadni.

Talán a legnehezebb azoknak a gyermekeknek a sorsa, akit a szülők nem akartak vállani, elutasítanak bármilyen okból. Ezek a gyerekek sokszor érzik úgy, hogy nincs is joguk az életre – ez megnyilvánulhat a túlzott veszélykeresésben, vagy önpusztító életmódban, öngyilkosságban. Különösen szélsőséges formában jelenhet ez meg azoknál, ahol a fogantatás az anya beleegyezése nélkül, erőszakkal történt.

Természetesen a későbbi életkorokban is lehetnek olyan szituációk, amelyek megtépázzák önbecsülésünket, de jellemzően ez már csak a gyerekkori minta ismétlődése, megerősítése.

Mit tud tenni ezzel a családállítás?

Első lépés a szembenézés: Mi történt a gyermekkorunkban, hogyan bántak velünk és ez milyen hatással van a jelen életünkre? Elismerjük, ami fájdalmas, ami nehéz. Azonban nem csinálunk a szülőkből bűnbakot, elismerjük, hogy minden szülő igyekszik a tőle telhető legtöbbet megadni a gyermekének (ami a valóságban néha nagyon kevésnek tűnik). Tisztelettel bánunk a szülőkkel, hiszen általuk kaptunk lehetőséget az életre, ez a tény, amit minden szülőben tisztelni lehet. Sok nehéz sorsú szülőnél ez önmagában is hatalmas teljesítmény, hogy egyáltalán vállalt gyermeket. Gyakran azt is érdemes kimondani, hogy a gyermek nem azért nem kapott több figyelmet, szeretetet, stb, mert nem érdemli meg, hanem mert a szülő nem volt rá képes bármilyen okból.

Sokszor az állítás azt is megmutatja, hogy a problémás szülői minta több generációs (azért így csinálta a szülő, mert neki is nehéz gyermekkora volt), ill. rámutathat arra, hogy honnan indult el a sérült minta, milyen esemény, nehéz élethelyzet volt a kiváltója, elindítója.

Végül igyekszünk a korrekciót szimbolikus lépésekkel elősegíteni. Arra törekszünk, hogy az ilyen családokból származók is megtapasztalhassák, hogy értékesek, fontosak és szeretetre méltók. Hogy megérezzék, milyen, amikor érzem, hogy a szülő elfogad, megtart és biztosan számíthatok a támogatására.

A következő csoportos állítás időpontjáról itt tájékozódhat.