Mi a különbség a gyermeki és a felnőtt szeretet között?
A gyermeki (éretlen) szeretet birtokló, elvárásokkal teli. Ez az ő helyzetében teljesen jogos, mivel kicsi, önmagáról gondoskodni nem tud. Rá van szorulva a felnőtt (jellemzően a szülők) figyelmére, szeretetére, gondoskodására. Nélkülük nem boldogul. "Szeretlek, mert szükségem van rád." Ez a szeretet feltételekhez kötött. Ha ezek nem teljesülnek, a gyermek tehetetlen és dühös lesz, kiabál, sír, toporzékol vagy duzzog.
A felnőtt (érett) szeretet ezzel szemben megengedő. Nem birtokolja a másikat, nem vár el semmit, nem akar irányítani. Egyszerűen elfogadja a másik embert olyannak, amilyen. Érett személyiség abból indul ki, hogy mindazt, amire szüksége van, önmagának is képes létrehozni, nem szorul a másikra.
A felnőtt szeretetben a figyelem nem azon van, hogy én mit akarok kapni, hanem azon, hogy mit tudok adni, mivel tudok örömet okozni, mivel tudom a szeretetemet kifejezni.
Amikor mindkét fél képes így szeretni, akkor mindketten ugyanígy működnek, ezért az adás és az elfogadás egyensúlyban tud maradni, de nem az elvárások működtetik a kapcsolatot, hanem az önként adott szeretet, figyelem.
A felnőtt szeretet mondata: "Szükségem van rád, mert szeretlek. " A felnőtt szeretet feltétel nélküli, akkor is megnyilvánul a szeretet, ha a másik nem olyan, mint az "ideális partner", nem teljesíti az elvárásokat.
Miért szeret egy felnőtt még mindig gyerekként?
Az okok legtöbbször a gyermekkorában húzódnak. A családállításokon sokszor látjuk ezzel kapcsolatban is a szülő minta ismétlődését. Nehezen tanulja meg egy gyermek, hogyan lehet ezt jól csinálni, ha a szülő sem tudja, hogyan kell. A felnőtt korban is rögzült gyermeki szeretet nagyon gyakori olyan családokban, ahol a szülő nem tud a gyermekről érzelmileg gondoskodni, sőt ő vár el gyermekétől érzelmi gondoskodást. Azután a gyermek felnőve jellemzően ugyanezt igényli, várja el mind párjától, mind gyermekétől.
Mi történik egy párkapcsolatban, ahol egyik vagy mindkét fél gyermeki szeretettel kapcsolódik?
A kapcsolat tele lesz elvárásokkal. Akivel szemben elvárásokat támasztanak, az nehezen tud önmaga lenni, mert ha saját belső késztetését követi, és nem teljesíti az elvárásokat, akkor azzal kockáztatja a konfliktust (vagy akár az egész kapcsolatot). Ebben a helyzetben nincs jó döntés: vagy önmagam adom fel, vagy számíthatok rá, hogy konfliktusba kerülök. Azt érezhetem, hogy csak akkor vagyok elfogadva, ha teljesítem a másik kívánságát.
A másikkal szemben elvárásokat támasztani valójában a kapcsolati erőszak egy formája, rá akarok kényszeríteni valamit, amit ő nem biztos, hogy akár. Ráadásul akinek elvárásai vannak, általában azt is jogosnak érzi, hogy amikor az elvárások nem teljesülnek, büntesse a másikat, sokszor hasonlóan, mint ahogy egy gyermek fejezi ki a dühét: kiabálással, duzzogással, de előfordul hogy tehetetlen dühében fizikailag is bántalmazza a másik embert.
A megoldás
A felmerülő helyzetek megbeszélése, tisztázása indulatok nélkül, nyugodt körülmények között. Hasznos lehet megkérdőjelezni saját elvárásaim jogosságát. Elvárások támasztása helyett választhatom azt is, hogy felnőtt emberként felvállalom a felelősséget. Felismerem, hogy van lehetőségem tenni azért, hogy a számomra fontos dolgok megvalósuljanak, nem a másiktól várom el azok megvalósítását. Ebben a hozzáállásban az a legjobb, hogy megszünik a (gyermeki) kiszolgáltatottságom. Aktív szerepet vállalok a saját életem irányításában és nem a másik embert próbálom irányítani (amihez nincs is jogom és ráadásul ezzel az ő döntésétől, viselkedésétől tenném függővé, hogy megvalósul-e mindaz, ami számomra fontos)
