Lelkünk sérült részei

Mindenkinek vannak sérült lélekrészei. Valamit átéltünk, amit nem tudtunk elfogadni, feldolgozni. Valaki bántott, vagy csak egyszerűen figyelembe se vett. Nem adta meg számunkra, amire szükségünk volt. Mély fájdalmat, haragot, félelmet keltett bennünk. Ennek az élménynek még az emlékével is nehezen tudunk együtt élni. Ezért könnyebb az egész történetet a felejtés homályába küldeni, a tudattalanba száműzni. Ezek a történetek leggyakrabban közvetlen családunkhoz, elsősorban szüleinkhez kapcsolódnak.

A sérült lélekrészek azonban érzik, hogy van itt valami, ami megoldatlan. Keresik az alkalmat, hogy jelezzenek, ezért amikor hasonló érzelmi tartalmú helyzetbe kerülünk, akkor ezek a sérült részek „titkos aknamunkába” kezdenek: Tudatos szándékainkkal ellentétes utasításokat küldenek, hogy felhívják magukra a figyelmet. Pl. az a szándékunk, hogy szeretettel kapcsolódjunk valakihez, ezért megsimogatom, megölelem, de az „aknamunka” miatt túl durva a simogatás, túl szoros az ölelelés. A másik ember ezt nem fogja kellemesnek érezni, ezért nem nagyon akar kapcsolódni. Megérzi, hogy bennem két ellentétes érzés küzd, pl. a szeretet és a harag.

A pszichológiában kettős kötésnek hívják, amikor két ember kapcsolatában (pl. szülő-gyermek, párkapcsolat) rendszeresen előfordul az ellentétes kommunikáció: a felszínen és a mélyben két ellentétes tartalom jelenik meg, pl. a szavak szintjén szeretetet fejez ki, de a metakommunikációban (hangszín, hangsúly, gesztusok) éppen ellenkezőleg: elutasítást. Amikor egy szülő a gyermeke felé rendszeresen ilyen kettős módon kommunikál, nagyon megnehezíti gyermeke kötődését, egészséges személyiségfejlődését. A gyermek ilyenkor gyanakvóvá válik, jellemzően azt tanulja meg, hogy ne a szavak szintjére reagáljon („Szeretlek”), hanem arra, amit a szülő nem tudatosan a metakommunikáció szintjén közöl („Látni sem akarlak!”)

A sérült lélekrészek kijavítását az ismétlés teszi lehetővé. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a szeretetkapcsolatban szerzett sérüléseink egy másik szeretetkapcsolatban gyógyulhatnak. Abszolút biztonsággal találjuk meg azokat az embereket (leggyakrabban párunk és gyermekeink), akikkel való kapcsolatunkban újra megélhetjük az eltemetett, elfeledett érzéseinket. Újra érezzük a fájdalmat, a haragot, a félelmet. Ilyenkor azt gondoljuk, ezek az érzések aktuális kapcsolatainkból erednek, pedig valójában csak visszatükrözik belső sérüléseinket. A gyermekkorban megtapasztalt (és fel nem dolgozott) érzéseket éljük újra. Gyakran ez azzal is együtt jár, hogy érzelmi reakcióink sokkal erőteljesebbek, mint az a helyzetből normálisan várható lenne – ez az eltúlzott reakció árulja el, hogy mi egy hasonló szituációban korábban már „érzékenyítve” voltunk. Ha a másik ember hibáztatása helyett ilyenkor önmagunkra fordítjuk a figyelmet, elgondolkozhatunk azon, hogy kivel és milyen helyzetben élhettem már meg hasonló érzést? Minél inkább vissza tudunk menni az időben, annál valószínűbb, hogy megtaláljuk az eredeti problémát, az első olyan szituációt, amelyben ezt az érzést megéltük. Általában jó helyen keresgélünk, ha kora gyermekkorunkra és szüleinkkel való kapcsolatunkra fordítjuk figyelmünket. Ha felfedezzük a kapcsolatot a korábbi és a jelenlegi érzelmi tapasztalás között, tudatunkba visszahozzuk elfeledett élményeinket, és megbékítjük őket, akkor támogatjuk ezen "sérülések" gyógyulását és ezzel feleslegessé tesszük az „aknamunkát”.

„E világon nincs mit javítani, sem változtatni, kivéve saját látásmódunkat. Így végül a legbonyolultabb problémák is mindig arra az ősöreg képletre redukálódnak, hogy „ismerd meg önmagadat!”.”

(Ruediger Dahlke: A lélek nyelve a betegség)

A családállítás módszere képes megmutatni aktuális kapcsolati problémáink múltbeli gyökereit, elősegíti a rálátást és tudatossá tételt. Önismeretünk növekedésének ajándéka: önmagunk és mások fokozatos elfogadása, tisztelete és szeretete, harmonikusabb kapcsolatok kialakulása.